Azt hittük, itt a nyugalom végórája, mint ami a temetőkre borul hűvös őszi éjeken, mikor oly köd van a sírok közt, hogy épeszű ember nem téved arra. Hittük azt, hogy nem jelent már semmi veszélyt épelméjűségünk utolsó cseppjeire, mikhez úgy ragaszkodunk, mint a forró és kietlen sivatagban lomhán tántorgó túlélő kulacsának utolsó édes nedűjére. Hittük ezt mindaddig, amíg meg nem érkezett a végtelenség más isteneinek félelmes lelke és küldönce, Nyarlathotep, a Kúszó Káosz…